Elválás

Könnyeim sós cseppjei marják az arcom

fáj, hogy a szerelmem feladta a harcot.

Elviselhetetlen ez a fájdalom

de erős vagyok és kibírom.

Ha rá gondolok, összeszorul gyomrom

sírásra görbül a szám, összeszűkül torkom.

Levegő után kapkodok, de hiába.

Teljesen felemészt a hiánya.

Nincs többé. Óvó kezei nem ölelnek már át.

Kamatostól megfizettem bűneim árát.

Mindent feladtam érte

nem kaptam semmit cserébe

csak szenvedést s most egyedül fekszem.

Hideg ágyamba hullatom könnyem.

Hiába várom, hogy belépjen a szobába

s befeküdjön mellém az ágyba

nem jön el s én nevetek magamon

hisz csak az árnyak táncolnak a falon.

Naiv voltam, mert azt hittem

hogy ő is feláldoz majd mindent

ahogy akkor régen én tettem

mert tiszta szívemből szerettem.

Már lassan éjfélt üt az óra

s én még mindig várok egy szóra

hogy visszajön és azt mondja: Szeretlek kincsem!

De erre már sajnos remény nincsen.

Meg kell tanulnom együtt élni azzal

hogy nincs többé s engem semmi nem vigasztal.

2012. 01. 20. Albertirsa