Összeomlás

Nemrég még őszintén nevettem

De hibáztam s megbántam ezerszer.

Nincs visszaút újra elestem

S nem tudom visszafordítani tettem.

Most itt állok az üres szobában

Szívemben csordultig fekete gyásszal

Nincs velem csak a szégyen

Elbuktam megint, mint akkor régen.

Hiába sírtam, mást nem adhatok

De a sós könnyek nem segítenek

Csak még jobban elgyengítenek

Feloldozást tőlük nem kapok

Mit tehetnék most az őrület határán állva?

Ki lesz, ki felsegít, hogy ne zuhanjak a homályba?

Ki lesz, ki visszahozza nekem őt?

Ki lesz az, ki ad elég erőt?

Üres ágyon fekszem, magamat gyűlölve

Üres lakásban, dühtől felbőszülve.

Magamra haragszom, egyedül csak rám

Mert minden amit tettem csak az én hibám.

Szétmarja testem a bűntudat sava

Ahogy fülembe cseng utolsó szava

Majd kilép az ajtón s én összeomlok

Hirtelen nyakamra zúdulnak a gondok

Túl későn döbbentem rá, mit érzek

S emiatt most szívemben elvérzek

Mert itt hagyott s nem jön vissza többé

Így válok majd én is hófehér köddé.

2011. 11. 24. Esztergom-kertváros